Önéletrajz
1955. jan. 7.-én születtem,ott ahol már Zrínyi is heves kirohanásokkal tette izgalmassá a hazánkba látogató török turisták élményeit.
Szüleim a világháború elõtt Jugoszlávia Horvátországi részén éltek. Amikor erõszakkal áttelepítették õket Magyarországra egy batyuval minden ottani vagyonukat elvesztették. Viszont szorgalmas, dolgos emberek lévén a számukra idegen országban , a semmibõl is talpra álltak / néha elnézem a Tesco elõtt kocsit kérõ hajléktalanokat , micsoda különbség/ Ekkor jöttek a hírhedt ötvenes évek és ismét földönfutók lettek . A szocialista átszervezés miatt ismét elveszítették a megélhetést jelentõ földjeiket. Így ûzött a sors bennünket Kaposvárra , ahol aztán felnõttem. Apám és testvére jó humorú emberek voltak. Megtanultam tőlük hogy az életet könnyebb vidám életfelfogásban átvészelni. Egyszer pl. nagybátyám levitt a pincébe és azt mondta: Fiam addig igyál míg mindenbõl kettõt nem látsz! Legalább szélesedik a látóköröd.
Tizenéves koromban egy véletlen esemény eldöntötte mi leszek ha nagy leszek. Ugyanis a Szigetvár melletti Dencsháza községben nyaraltam ahol beszabadultam egy hasonszõrû barátom saját maga által épített mûhelyébe. Bakos Árpi barátom villanyszerelõnek tanult és a vesszõfonatú, sárral tapasztott kis mûhelyében varázslatos dolgokat mûvelt az árammal. Ott és akkor szerettem meg a villamosságot.
Alig 18 évesen kezembe kapva a villanyszerelõ szakmunkás bizonyítványomat, elindultam vándorútra. Mint a középkori vándorlegények cégrõl-cégre mentem és mindenhol tanultam valamit. Az elsõ munkahelyemen egy hónapig, a másodikon két hónapig , a harmadikon nyolc hónapig dolgoztam. Egy stílbútor gyártó üzemben pl. két évig. Itt értem felnõtté szakmai értelemben. Egyedül voltam a cégnél villamos szakember, az egész üzem léte függött a munkámtól. Itt értettem meg, mi az hogy szakmai felelõsség? Közben Pécsen a Széchenyi Gimnázium esti tagozatán leérettségiztem.
Amint délutánonként Pécs terein múlattam az idõt és nézegettem a hónuk alatt jegyzettel mászkáló diáklányokat, nemcsak hogy megtetszettek de meg is irigyeltem õket. Jó lenne ezt kipróbálni gondoltam és visszaküzdöttem magamat újra az iskolapadba diáknak. A Kandó Főiskolán diáktársaimnál életkorban csak két évvel voltam idősebb, de élményekben egy végigélt vándorélet tapasztalatával voltam gazdagabb. Egy kedves évfolyam társam Márkus Tamás egyszer megnézte a személyi igazolványomat és azt mondta hogy annyi munkahely és lakáscím bejegyzést még a nyugdíjas korban lévõk igazolványában se látott. No ilyen elõzmények után lettem én villamosmérnök.
Vándoréveim a katonai szolgálat alatt is folytatódtak. 1978-at írtunk, ekkortájt katonák szedték az almát , a szõlõt, a kukoricát , árvíz, építkezések stb. Így mindenfelé megjelentünk, kivéve a laktanyát. Mennyivel könnyebb élet volt ez mint az addigi életem. Többé nem kellett pályaudvaron, parkban, telefonfülkében aludnom, minden szempontból gondoskodtak rólam. Furcsa volt a hirtelen rám szakadt rengeteg szabadidõ . Annyi könyvet egész életem során sem olvastam el mint a másfél év katona idõm alatt.
Minden vándor életében eljön a pillanat amikor végleg hazatér és a vándorbotot szögre akasztja , családot alapít. Én se tettem másképpen . Feleségemmel aki középiskolai tanár, telket vásároltunk és házat építettünk. Gyerekünk már az azóta felnőtt, saját életét éli, informatikusként dolgozik Budapesten. Így hűséges feleségemmel kettecskén élünk a kétkezi munkával teremtett otthonunkban.

Utóirat

: ez az önéletrajz bohém diákéveim alatt kezdődött íródni . Azóta már benõtt a fejem lágya , a történelmet is más szemmel nézem. Természetesen a Szigetvári hõsöket megkövetem, elõttük fejet hajtok.

Lap tetejére